Vége van. Nem érzek többé fájdalmat. A fájdalom egyszer csak megszűnt. De vajon miért? Talán, mert rájött, hogy egyedül még legyőzhet, de ha felkarolnak a barátok, akkor már semmi esélyem az összeomlásra. Már tudom, kikre számíthatok, hogyha baj van, és kik azok, akiknek még annyit se érek, hogy legalább odajönnek beszélgetni, hanem hagynak a francba, csináljak amit akarjak..
Annyira jó tudni, hogy vannak olyan emberek, akiknek fontos vagyok, és ezért már csak érdemes élni! Mert eddig még azt sem akartam. De emlékeztetnem kell magam az ilyen pillanatokban, hogy vannak pillanatok, mik egy életre megmaradnak az emlékezetemben, hogy soha nem felejtem el azokat, akik egyszer a szívembe férkőztek.
Akiket pedig mégis elfelejtenék, azokra megvan az okom. Beleférkőznek a szívembe, de eljátsszák a bizalmam, és azután már nem is várnak el tőlem semmit, mintha nem is léteznék, elmennek mellettem. Talán nekem is ezt kéne tennem velük, csak én nem vagyok ennyire önző, és önfejű, hogy hagyom azokat, akikkel egyszer jó kapcsolatom volt. De ha nem akarnak velem tovább lenni, nem erőltetem. Egyszer mindennek vége lesz. De nem mindegy mikor, és hogyan lesz vége. Például nem mindegy, hogyan válunk el, haraggal, vagy szeretettel.
Nekem már mind a kettőben volt részem, egyik sem megnyugtató érzés volt a számomra.
De az élet megy tovább, még ha magányosan is, de mennem kell, ha elesek, felállok, még ha azután holtan rogyok is össze.
Köszönettel tartozom mindenkinek, aki kiállt mellettem, és ha szükségem volt rá, megvigasztalt.
Ha egyszer el is válunk egymástól, én soha nem felejtem el őket.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése