Ne add fel soha. Ez egy nagy igazság. Soha nem szabad feladni, még ha nagyon is kilátástalan a helyzet. Mi, emberek, képesek vagyunk túlreagálni dolgokat. És néha szükség van egy jó barátra, ki mindig melletted áll. Kinek kisírhatod a bánatod. Ha nem is tud segíteni, tudod, hogy ő mindig ott lesz neked, bármi történik is. És ez kölcsönös. Szüksége van rá mindenkinek. Kinek nincs ilyen, nem lehet boldog.

Ma én pontosan éreztem e barát fontosságát. Kiborultam, nagyon is. Vigasztalhatatlan voltam. Egyedül Zoli tudott jobb kedvre deríteni. Köszönöm neked.:):$ Szeretés<3

Sokat hibáztam az életem során. Hagytam, hogy az emberek kihasználjanak, és elfogadtam a megérdemeltnél sokkal rosszabb dolgokat. Ám tanultam a rossz választásaimból, és annak ellenére, hogy van pár dolog, amit sosem kaphatok már vissza, és vannak emberek, akik már soha nem fognak bocsánatot kérni, legközelebb már okosabb leszek, és nem horgonyozok le olyan dolog mellett, ami kevesebb, mint amit megérdemlek.

...mert elvitted a szívemet...

Csak mentem.. mentem előre, léptem a pocsolyákba, és vártam az esőben a csodákra. Kerestem a szivárványt, amely új irányt mutat. Mert mindent előröl kell kezdenem. Mostantól más vagyok. Egy teljesen új én, akibe nem szorultak érzések, csak egy, az irántad érzett gyűlölet. . mert elvitted a szívemet...

Pótlás

Bocsánat, hogy eddig nem írtam, személyes okokból is.
Egyszerre vagyok boldog és szomorú. De fájdalmam legyőzi az örömöm. Még mindig miatta. Úgy éreztem, sikerült elfelejtenem. De nem. Úgy érzem, mikor meglátom, hogy kártyavárként dőlök össze. Szeretem, akarom, kell nekem. Nem. Nem kell többé. A fájdalomból elég volt. Zuhanok. Kapaszkodnom kell, de nincs mibe. Annyira elborul az agyam néha, hogy nem ismerek magamra. Azután zokogva futok el, nem vagyok elég erős, hogy bírjam. Nem. Nem bírom tovább. Elég volt. Mindenből. De ki kell tartanom. Mindenkinek szüksége van rám.

Mi az ami amitől több mint én?
Mi az ami neked úgy fájt?
Ki az akiben most bízol,
És miért hittem mást?
Hova fogy a levegő,
Hol lesz még?
Hol az aki szívemig száll?
Kire hagyom ezt a titkot,
Most miért inkább más?
Lelkem miért bíztam Rád
Ha más ölel át?

Csak mert szeretem^^(L)

Miatta nincs többé fájdalom.

Vége van. Nem érzek többé fájdalmat. A fájdalom egyszer csak megszűnt. De vajon miért? Talán, mert rájött, hogy egyedül még legyőzhet, de ha felkarolnak a barátok, akkor már semmi esélyem az összeomlásra. Már tudom, kikre számíthatok, hogyha baj van, és kik azok, akiknek még annyit se érek, hogy legalább odajönnek beszélgetni, hanem hagynak a francba, csináljak amit akarjak..
Annyira jó tudni, hogy vannak olyan emberek, akiknek fontos vagyok, és ezért már csak érdemes élni! Mert eddig még azt sem akartam. De emlékeztetnem kell magam az ilyen pillanatokban, hogy vannak pillanatok, mik egy életre megmaradnak az emlékezetemben, hogy soha nem felejtem el azokat, akik egyszer a szívembe férkőztek.
Akiket pedig mégis elfelejtenék, azokra megvan az okom. Beleférkőznek a szívembe, de eljátsszák a bizalmam, és azután már nem is várnak el tőlem semmit, mintha nem is léteznék, elmennek mellettem. Talán nekem is ezt kéne tennem velük, csak én nem vagyok ennyire önző, és önfejű, hogy hagyom azokat, akikkel egyszer jó kapcsolatom volt. De ha nem akarnak velem tovább lenni, nem erőltetem. Egyszer mindennek vége lesz. De nem mindegy mikor, és hogyan lesz vége. Például nem mindegy, hogyan válunk el, haraggal, vagy szeretettel.
Nekem már mind a kettőben volt részem, egyik sem megnyugtató érzés volt a számomra.
De az élet megy tovább, még ha magányosan is, de mennem kell, ha elesek, felállok, még ha azután holtan rogyok is össze.
Köszönettel tartozom mindenkinek, aki kiállt mellettem, és ha szükségem volt rá, megvigasztalt.
Ha egyszer el is válunk egymástól, én soha nem felejtem el őket.

Csak egy emlék

Igen. Egy szép emlék leszel, mi néha megtalál, elidőzik nálam, mosolyt csal a szemembe, majd tovább is áll. De a helyedre nem léphet senki. Szívem legmélyét többé nem adom ki, megőrzöm magamnak, nem akarok az égbolt szélén lábat lógatni, mert már tudom, előbb utóbb elengedik a kezem, és én lezuhanok megint a földre. Nem feledem ami volt, megőrizlek Téged magamnak. Ha valaki szép szavakból szőtt fátyollal ismét a felhők közé csalna, egy örök mementóvá kövült pillanat utánam nyúlna, a pillanat, mikor szemembe néztél, és a lelkemhez értél, Te, ki ezek után mégis engedtél földre zuhanni. Nem kérek már szavakat, nem kellenek mások által nekem álmodott álmok. Léptem nyomát nem őrzi a por, bőröm illatát nem hordja tovább a szél, csupán magányom mélységes csöndje dübörög végig utammon, melyet magam járok. Egyedül, nélküled, nélkülük. Szárnyaszegett angyal, ki visszavágyik az égboltra Hozzád, és farkas, kit nem köt már csalfa fátyol, se lánc, mégis tudja, csodák már nem várnak többé rá. Lépteit elnyeli a sűrű por, idő mossa el nyomát, hogy többé senki se találhasson rá.