...mert elvitted a szívemet...

Csak mentem.. mentem előre, léptem a pocsolyákba, és vártam az esőben a csodákra. Kerestem a szivárványt, amely új irányt mutat. Mert mindent előröl kell kezdenem. Mostantól más vagyok. Egy teljesen új én, akibe nem szorultak érzések, csak egy, az irántad érzett gyűlölet. . mert elvitted a szívemet...

Pótlás

Bocsánat, hogy eddig nem írtam, személyes okokból is.
Egyszerre vagyok boldog és szomorú. De fájdalmam legyőzi az örömöm. Még mindig miatta. Úgy éreztem, sikerült elfelejtenem. De nem. Úgy érzem, mikor meglátom, hogy kártyavárként dőlök össze. Szeretem, akarom, kell nekem. Nem. Nem kell többé. A fájdalomból elég volt. Zuhanok. Kapaszkodnom kell, de nincs mibe. Annyira elborul az agyam néha, hogy nem ismerek magamra. Azután zokogva futok el, nem vagyok elég erős, hogy bírjam. Nem. Nem bírom tovább. Elég volt. Mindenből. De ki kell tartanom. Mindenkinek szüksége van rám.

Mi az ami amitől több mint én?
Mi az ami neked úgy fájt?
Ki az akiben most bízol,
És miért hittem mást?
Hova fogy a levegő,
Hol lesz még?
Hol az aki szívemig száll?
Kire hagyom ezt a titkot,
Most miért inkább más?
Lelkem miért bíztam Rád
Ha más ölel át?

Csak mert szeretem^^(L)

Miatta nincs többé fájdalom.

Vége van. Nem érzek többé fájdalmat. A fájdalom egyszer csak megszűnt. De vajon miért? Talán, mert rájött, hogy egyedül még legyőzhet, de ha felkarolnak a barátok, akkor már semmi esélyem az összeomlásra. Már tudom, kikre számíthatok, hogyha baj van, és kik azok, akiknek még annyit se érek, hogy legalább odajönnek beszélgetni, hanem hagynak a francba, csináljak amit akarjak..
Annyira jó tudni, hogy vannak olyan emberek, akiknek fontos vagyok, és ezért már csak érdemes élni! Mert eddig még azt sem akartam. De emlékeztetnem kell magam az ilyen pillanatokban, hogy vannak pillanatok, mik egy életre megmaradnak az emlékezetemben, hogy soha nem felejtem el azokat, akik egyszer a szívembe férkőztek.
Akiket pedig mégis elfelejtenék, azokra megvan az okom. Beleférkőznek a szívembe, de eljátsszák a bizalmam, és azután már nem is várnak el tőlem semmit, mintha nem is léteznék, elmennek mellettem. Talán nekem is ezt kéne tennem velük, csak én nem vagyok ennyire önző, és önfejű, hogy hagyom azokat, akikkel egyszer jó kapcsolatom volt. De ha nem akarnak velem tovább lenni, nem erőltetem. Egyszer mindennek vége lesz. De nem mindegy mikor, és hogyan lesz vége. Például nem mindegy, hogyan válunk el, haraggal, vagy szeretettel.
Nekem már mind a kettőben volt részem, egyik sem megnyugtató érzés volt a számomra.
De az élet megy tovább, még ha magányosan is, de mennem kell, ha elesek, felállok, még ha azután holtan rogyok is össze.
Köszönettel tartozom mindenkinek, aki kiállt mellettem, és ha szükségem volt rá, megvigasztalt.
Ha egyszer el is válunk egymástól, én soha nem felejtem el őket.

Csak egy emlék

Igen. Egy szép emlék leszel, mi néha megtalál, elidőzik nálam, mosolyt csal a szemembe, majd tovább is áll. De a helyedre nem léphet senki. Szívem legmélyét többé nem adom ki, megőrzöm magamnak, nem akarok az égbolt szélén lábat lógatni, mert már tudom, előbb utóbb elengedik a kezem, és én lezuhanok megint a földre. Nem feledem ami volt, megőrizlek Téged magamnak. Ha valaki szép szavakból szőtt fátyollal ismét a felhők közé csalna, egy örök mementóvá kövült pillanat utánam nyúlna, a pillanat, mikor szemembe néztél, és a lelkemhez értél, Te, ki ezek után mégis engedtél földre zuhanni. Nem kérek már szavakat, nem kellenek mások által nekem álmodott álmok. Léptem nyomát nem őrzi a por, bőröm illatát nem hordja tovább a szél, csupán magányom mélységes csöndje dübörög végig utammon, melyet magam járok. Egyedül, nélküled, nélkülük. Szárnyaszegett angyal, ki visszavágyik az égboltra Hozzád, és farkas, kit nem köt már csalfa fátyol, se lánc, mégis tudja, csodák már nem várnak többé rá. Lépteit elnyeli a sűrű por, idő mossa el nyomát, hogy többé senki se találhasson rá.

Ha változtatni akarsz az életeden, akkor százezer lépés fájdalmával kell megküzdened. Elindulsz, egy lépés fájdalom. Továbblépsz még egy lépés fájdalom, de ebben az egy lépésben hogyan lenne benne a százezer lépés fájdalma? A gyáva ember ettől az egy lépés fájdalomtól fél. És a racionális hazugságokkal próbálja megmagyarázni, hogy miért is nem teszi meg. Mert aki fél, az elkezd kifogásokat gyártani, hogy megmagyarázza saját szegényes lelki bizonyítványát. Ahelyett, hogy szembenéznénk azzal, mit tettünk magunkkal, elkezdjük sajnálni magunkat. Ami jajveszékelésbe fordul, majd marjuk magunkat, hogy lehettünk ilyen hülyék. De még mindig nem változtatunk.

Egyedül

Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataim fájnak, de nem tudok tőlük szabadulni. Elmerülnék a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe. Futnék, menekülnék, de nincs hova. Egyedül vagyok. Felejtenék, de képtelen vagyok. Fogva tart egy szó, egy álom. Próbálom magamba szívni e szót, átélni, átérezni. Csak egy elképzelt álom? Sejtjeim dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetek. Láttam már magam benne. De most fénytelen. A sűrű homályban látok valamit. Villámlik. A villám értem született. Nem társam, csak utam ezen pillanatában mellém szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem. Egyedül vagyok. Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső koppan az ablakon. Fekszek az ágyon. Fázom. Jégbe fagyva remegek, érzem, ahogy ereimben lüktet a vérem. Legalább ez melegít. Már csak a Hold fénye vigyáz rám. Kinyújtom a kezem felé, de csak a semmit markolom. Egyedül vagyok. Kiáltanék a végtelenbe, de nem tudok megszólalni. Valami van a torkomban. Folynak a könnyeim. Nézhetem a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Nincs kihez szólnom. Fejemet magasra emelem, hátha legalább egy csillag ragyogna fényesen, de nem. Sós íz a számban, könnyeim íze, mik megállíthatatlanul folynak. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultam. Oda tartok. Egyedül vagyok. Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Beléjük botlok most is. Talán csak homokszemek, talán kavicsok, vagy nagyobb kövek. Kinek melyik. Nekem sziklák. Hangtalanul próbálom áttörni a sziklafalat, lehet mögötte vár az Éden. Lassan már képtelen leszek áthatolni rajta. Emlékeznem kell, hogy volt, hogy sikerült. De már fogy az erőm. Meddig bírom még? Egyedül vagyok. Fáj minden. Talán egy ölelés enyhíthetné fájdalmam. De csak a falak néznek rám. Mintha a sötét sarkok bólogatnának: Igen, lásd be, nincs kit ölelned!
Álmomban volt. Oh, az álmaim. Végignézem, ahogy minden szertefoszlik. Valahol a távolban valaki talán még gondol rám. Egyedül vagyok. Még mindig egyedül. De már ébren! Közben pedig rájövök, hogy nem álom volt, hanem valóság.

Megváltoztattál..

Azt veszem mostanában észre magamon, hogy annyira megváltoztam, hogy néha magamra sem ismerek. Régen nem nagyon érdekeltek az érzések. Csak legyen mellettem valaki. És ma? Ma hogyan vagyok ezzel? Ma épp az ellenkezője: Ha a szívem nem őt kéri, nem erőltetem.
Eddig más nem érdekelt, csak a pasik, a csillogás, a népszerűség. Mostanra már ez sem érdekel. Ma már rájöttem, hogy nem az számít, hány barátom van, hanem, hogy milyenek. Ha nem árul el,és meghallgat, az nekem bőven elég. És persze ezeket vissza is kapja tőlem az Illető. Visszakapja a szeretetet, amit ad.Nem kell a legszebbje és legnépszerűbbje lennie az iskolának, vagy netán az egész falunak. Csak segítsük egymást a bajban.
Régen még egy köpéstől elkapott a hányinger. Ma már ha valaki egy orbitális nagyot büfög, azon megszakadok a nevetéstől.:)
A régi énem nem sokáig siratta, azt akit szeretett, és elvesztett. És a mostani? Még most sem birom felfogni, hogy ez velem történik. Nem, nem és nem. Ez biztosan csak egy álom. Vagy talán mégsem. El kell fogadnom. Nem birom. Összeomlok. Vége. Ennyi volt. A fájdalom elragad. Itt a vége.

És vajon ki változtatott meg ennyire? Igen. Biztosan Ő volt. Megváltoztatott. Elhagyott. A szívem darabokban. Nem bírom tovább. Kést fogok. Nem. Mégsem. Szükség van rám. Akármennyire is fáj, végig kell csinálnom.